Kováts Albert megnyitó beszéde:
Hölgyeim és Uraim,
Kedves Barátaim,
a napokban különös dolog történt: jelentkezett egy ifjú művészettörténész hölgy, mesterszakos egyetemi hallgató, aki szemináriumi dolgozata témájául a Magyar Festők Társaságát választotta, és emiatt kért alkalmat egy beszélgetésre. Azonnal tudattam vele, hogy történelmi esemény részese: ő az első komoly szakmai érdek-lődő a 17 éve fennálló egyesület története, működése, tagsága iránt. A sok éves érdektelenség mindenképpen arra emlékeztet, hogy olykor hiábavaló a sok munka, vannak a művészetnek és a művészeti életnek kevésbé előtérben álló területei, melyek ritkán keltik fel a bejárt utakon közlekedő művészettörténészek, esztéták érdeklődését. Ilyen terület a művészek spontán önszerveződése, a művésztársa-dalmat átszövő szervezetek világa, az egyesületi élet. Manapság inkább csak egy-egy adott kiállítás vagy egyedi művészi teljesítmény a kutatók célpontja.
Pedig amióta kikiáltották az egyesülési szabadságot, a rendszerváltozás óta, sokan engedtek annak a természetes emberi indíttatásnak, hogy összefogjanak a hasonló érdeklődésű és érdekű, hasonló gondolkodású és törekvésű, vagy akár azonos hivatású embertársaikkal. Ezeknek a csoportosulásoknak a vizsgálata sokat mondhat a kutatónak akár általában egy időszak társadalmáról, akár egyes szakmák és hivatások életéről. Ahogyan a képzőművészet világáról is. Az első hullámban, ’89 után a megcsontosodott és korszerűtlen pártállami szervezet romjain születtek új egyesületek. Később új generációk nőttek föl, és csoportosultak képviselőik a maguk céljai szerint. Aztán ismét mások, odáig csak magukban, vagy elszigetelten dolgozó művészek érezték szükségét az összefogásnak. A szellemes nevű Asztal Társaság nyolc tagját szakmai barátságon kívül saját bevallásuk (első írásos megnyilvánulásuk) szerint az a gondolat is motiválta, hogy látva egymás műveit, szakmai munkásságát, erősödnek elszántságukban, megerősödnek művészi öntudatukban. Olyan időkben, amikor a világ elfordul a szellem javaitól, amikor a többség figyelme pusztán az anyagi valóság felé irányul, és inkább csak a pénz beszél, bizony minden művész gyakran érzi szükségét szakmai önérzete megerősítésének. Hogy amit nap mint nap, többnyire pénzkereső munkája mellett tesz, az nem hiábavaló üres időtöltés, játékos hobbi csupán. Hogy a festmény, a rajz felületén, a plasztika tömegében munka közben az anyag nem csak mennyiségi változáson mehet át. Mert bizony az avatott kéz nyomán friss, ismeretlen erők szabadulhatnak fel, emberi tartalommal, mélységgel, lélekkel telítődik az anyag, s új, varázsos dimenzióba csap át. Csak türelmes, beleérző szem kellene hozzá, hogy ez érzékelhetővé váljon. Türelmes, beleérző szem, külső visszajelzés, elismerés vagy értő bírálat híján aranyat ér a szakmai kontroll, a pályatárs inspiráló példája.
Más kérdés a gyakorlat kérdése. Az Asztal Társaság nem éppen pályakezdő csapata nagy lendülettel kezdte megteremteni a megismerése és az elismerése lehetőségét, helyesen gondolva, hogy az együttes bemutatkozás nagyobb figyelmet kelthet. Az 2011-es megalakulást követve tavaly három kiállítást rendeztek; Érd és Székesfehérvár után máris külföldön: a prágai Magyar Intézetben. Idén februárban pedig a budapesti Karinthy Szalonban volt a legutóbbi tárlatuk. A jelen dunaszerdahelyi bemutatkozásra erős, nagy anyaggal vonult fel a nyolc művész; többen vadonatúj művekkel. Kétségtelen, hogy, a társaság motorja P. Boros Ilona. Három-három tagból álló sorozatai a grafikából a festészet felé, az érzékeny, finom vonalak felől az árnyalatok és a drámai tónusok irányába vezetik a nézőt. Feketéinek gazdag a skálája. Eredeti képi gondolata a vízszintesen bemutatott és akként nézendő vasúti grafika. Printje pedig a kicsiben megbújó monumentalitás lehetőségét illusztrálja. Székács Zoltán az izgalmas felületek és a változatosan használt anyagok mestere. A festés különféle formáin kívül él a ragasztás, itatás, vakolás eszközeivel. Újabban a fekete szín hatására is gyakran épít. Táblaképein és méretes papírmunkáin a gesztusok és a konstruktív képépítés széles lehetőségeit, nemegyszer a kontrasztját alkalmazza. Mégsem eklektikus, mert a tartózkodó, ám erőteljes anyagformálásáról művészetének eredeti hangja azonnal felismerhető. Kéri Mihállyal már évek óta vitatjuk a geometrikus és az organikus festészet lehe-tőségeit. A kevert színek, a vibráló felületek, az optikai játékok, vagy a meghajló élek eszközei közül Kéri a festői tágasság élményét nyújtó táblaképein elsősorban az élő, mozgalmas festői felszíneket állítja szembe a merev, derékszögű formákkal és olykor szívesen eltér a horizontális-vertikális kényszerétől. Luzsicza Árpád festészetére mindenek előtt a játékosság és az új, eredeti képi gondolatok keresése a jellemző. Mostani papírképei és táblái ennek a szűntelen és lendületes formai kutatásnak a szellemes képi eredményeiről számolnak be. Két új képén erőteljes formákat használ, ez meglepetés a korábbiakhoz képest. Az pedig, hogy Luzsicza művek vannak a Luzsicza teremben, nem is lehetne másképp. Vankó István korán kialakult eredeti formavilágának legfrissebb változataival találkozunk a kiállításon. A fekete, fehér, vörös színű rétegeken kígyózó gesztusai a főként játékos, groteszk képi és hangulati hatások eszközei. A jelenlegi bemutatkozás meglepetése, hogy ez a nonfiguratív képi kifejezésmód nagyméretű táblaképein hasonlóan meggyőző értékkel és képi hatással érvényesül, mint a kisebb képein. A kiállítás összképének zömmel absztrakt rendjéből Jim Urquhart munkáin keresztül valóságosan és képletesen is a látványfestészet körébe pillanthatunk. Utcaképei, házábrázolásai ugyanis a szűk utca-sorokon át költői átmenetet jelentenek a hétköznapok rideg valóságából a szárnyaló képzelet és a derűs ábrándozás nyugalmas világába. A plasztikai gondolkodás jellegzetesen, merészen kortárs képviselője Lőrincz Zsuzsa. Dróthálóból formált alakjai a megfoghatatlan realitásról, a valóság és látszat egymásba játszásáról, a dolgok érzékelésének relativitásáról beszélnek. Felényi Péter fémplasztikái viszont éppen ellenkezőleg, az anyagi valóság vaskos-ságát, súlyos realitását illusztrálják. A művész művei dekoratív megformálásával megkísérli oldani ezt a nehéz terhet.
Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim,
a különböző művészi célokat nyilván nem lehet egyesíteni, de látnivaló, hogy az egymástól távol született művek itt a kiállításon kapcsolatba léptek, beszélnek egy-mással és ebből a kölcsönhatásból új élmény, egy magasabb minőség született. Remélem, hogy az Asztal Társaság bemutatkozása maradandó nyomokat hagy az emlékezetükben.
Kováts Albert
